Ma megnéztem az operatív törzs sajtótájékoztatóját. Az utolsót.
Így három hónap leteltével feltettem a kérdést magamnak: változott-e a világ a vírus alatt? Változtunk-e? Jobban és többként akarjuk-e megélni az életünket?
Az elmúlt hetekben a világban számtalan fogadalom született, hogy a vírus végével is figyelünk magunkra. Hogy jobban megéljük az életünket. A menhelyekről az emberek mind kihozták a kutyákat, kifogytak az üzletek kerékpárokból és otthoni edzőpadokból, a karanténben ülők online jógaórákkal töltődtek fel, vagy éppen színházi előadásokat néztek, csak most a lakásukban. Láthattunk az interneten gyönyörű kerteket, amik még soha nem voltak ilyen pompában, vagy gobelin hímzéseket és saját sütésű kenyereket, amikre temérdek lájk érkezett. És közben nem értettük, ezekre eddig miért nem szántunk időt. Miért nem teszünk ki máskor is szívet az ablakba az egészségügyi dolgozóknak és a pedagógusoknak, miért nem sétálunk egyet a párunkkal esténként, és mi okból nem keresünk ingyenes színházi előadásokat a neten?
Vártuk és reméltük, hogy megváltozik a világ. Hogy megváltozunk mi magunk is.
Vártam én is a mai pillanatot. Amikor elköszön az operatív törzs, lezárja az évadot. És feltehetjük akkor a nagy kérdést, változott-e a világ?
Már beindult a gépezet. Elindult a szalagsor, visít a gyár kürtje, munkásruhát fel, van mit bepótolnunk. Kiesett három hónap a forgalomból. Be kell hoznunk a lemaradást!
Félek, nem ezt reméltük. És félek majd a fáradt szemekbe nézni néhány hónap múlva.
Már csak abban tudok bízni, hogy ha lesz második hulláma a vírusnak, az jobban megtanít bennünket Élni! Bár ne legyen, és anélkül is menjen ez!
